Zöld Egyenlőség Zöld Egyenlőség

Magyarországon 2024-ben a
Trafóban mutatták be Jérôme Bel: Jérôme Bel című művét Udvaros Dorottya
tolmácsolásában, Ördög Tamás rendezésében. Az önéletrajzi ihletésű mű többek
között a francia koreográfus azon döntésére is kitér, hogy miért nem száll
repülőre többet. A Zöld Egyenlőség rendkívüli epizódjában Gébert Judit és Köves
Alexandra ökológiai közgazdászok szintén a Trafóban, közönség előtt
beszélgetnek a darab apropóján többek között arról, hogy miért ellentmondásos
egy ilyen döntés; mi a valódi felelőssége egy híres művésznek; milyen szélesebb
dilemmákat rejt egy ilyen konfliktus; és mi a művészet és a tudomány viszonya
olyan társadalmi kérdésekben, mint például a klímaváltozás.


Ha egy
olyan híres kortárs művész, mint Jérôme Bel úgy dönt, hogy nem ül többet
repülőre, és számos közösségi médiában megjelenő nyilatkozatában más művészeket
is erre bíztat, elszabadulnak az indulatok. Igazságos-e, hogy egy befutott
karrier vége felé, a vasútvonalakkal keresztülszőtt Európában, egy olyan nemzet
művésze kéri fel a világ művészeit a repülés mellőzésére, amely a
gyarmatosításon keresztül egyrészt jelentősen hozzájárult a klímaválság
kialakulásához, másrészt még mindig a szellemi gyarmatosítás középpontjában
létezik? Az ügy kapcsán kialakult reakciókból is kiderül, hogy milyen sok
irányból terhelt, bonyolult téma a klímaválságra adott globális válasz. Hogy
mennyire leválaszthatatlan a gyarmati múlt kérdésköre; hogy mennyire nehéz
eldönteni, hogy mi ad hozzá a jó élethez, és a művészet vajon létrehozója
ennek, vagy épp az a felesleges terhelés, amit már nem bírunk el, ha a
planetáris határokon belül szeretnénk maradni. Egy művésznek az elsődleges
felelőssége a nagyobb (a személyes lábnyom csökkentése), vagy ezt messze
túllépheti akkor, ha egyébként másodlagos felelősségként felhívja a figyelmet a
problémára? Van-e bármi közös abban, ahogyan ezt a problémát a tudomány és a
művészet kezeli? Egyáltalán együtt tudnak-e működni a probléma megoldásában?
Ezekről a kérdésekről beszélget Gébert Judit és Köves Alexandra a Trafóban, a
Különóra keretein belül Jérôme Bel: Jérôme Bel című egyik előadása előtt.

A fenntarthatósági átmenetben annak megértése, hogy hogyan és miért alakult és alakul a mai napig a gazdasági fejlődés eltérően a gyarmatosító és a gyarmatosított nemzeteknél, kulcsfontosságú. Magyarországon azonban ezt a megértést számos tényező nehezíti. Egyáltalán hová tartozunk ebben a tekintetben?



Magyarországon egyszerre esik túl sok és túl kevés szó a gyarmatosítás kérdéseiről. Túl sok akkor, amikor a politikai színtéren dobálózunk a gyarmatosítás fogalmaival, túl kevés pedig akkor, amikor ezt valóban szeretnénk megérteni, és reflektálni arra a skizofrén helyzetre, hogy félperifériás helyzetünknél fogva, mi mindkét oldalhoz tartoztunk és tartozunk, miközben egyikhez sem. Ebben az adásban Köves Alexandra Ginelli Zoltán kritikai geográfus, történésszel beszélget ezekről a kérdésekről annak érdekében, hogy elhelyezhesse Magyarországot ebben a diskurzusban.

Az ökológiai közgazdaságtan alapkiindulópontja, hogy a gazdaság feladata az lenne, hogy „jó életet biztosítson mindenki számára az ökológiai eltartóképességen belül”. Ebben a kontextusban egyértelmű, hogy ez egy olyan elosztási kérdés, amely nem csak társadalmakon belül, de nemzetek és régiók között is jelentős kérdéseket vet fel. A dekolonizáció kérdésköre még nagyobb jelentőséget kap akkor, amikor a gazdasági növekedés kényszereit akarnánk kivenni a rendszerből, hiszen ezt nem tehetjük úgy meg, hogy nem gondolkozunk azon, hogy ez milyen hatással lesz a kevésbé szerencsés helyzetben lévő régiókra. A jelenlegi természeti problémáink jelentős részéért pedig leginkább azok az aktorok felelnek, akik gyarmatosítók voltak, és most azt kérik a fejlődő országoktól, hogy ők más irányban és ütemben fejlődjenek. Míg ezzel a rendkívül bonyolult helyzettel a világ legnagyobb része képtelen normálisan szembenézni, Magyarország félperifériás helyzeténél fogva még narratívájában is – nemhogy cselekedeteiben - csúszkál a gyarmatosítók elleni szabadságharcos és a globális észak arroganciája között. Hol helyezkedik el ebben a diskurzusban Magyarország? Egyértelmű vajon ebben a kérdésben a történelemben betöltött szerepünk? És mi van a jelenlegi gyarmatosítással? Ott melyik oldalon állunk? Ezekkel a kellemetlen, de igen fontos kérdésekkel szembesíti a hallgatókat Ginelli Zoltán kritikai geográfus, történész, aki ebben az adásban Köves Alexandrával beszélget.

Melyek a hazai természetvédelem legnagyobb kihívásai ma? Mi egy nemzeti park feladata? Hol tartunk a természet védelmében Európa többi országához képest? Hogy kerülhetnénk az élmezőnybe? Sipos Katalinnal, a WWF Magyarország Alapítvány igazgatójával Gébert Judit beszélget.


A nemzeti park igazgatóságok (NPI) fontos szerepet töltenek be a hazai természetvédelemben. De melyek ezek a feladatok és az NPI milyen akadályokba ütközik a feladatok teljesítése során? Sipos Katalinnal, a WWF Magyarország Alapítvány igazgatójával Gébert Judit beszélget többek között az alábbiakról. Mióta vannak nemzeti parkok Magyarországon? Mi a feladata egy nemzeti parknak? Mennyire működnek szuverén módon? Mi az a természetállapot, amit a nemzeti parkban meg kell őrizni – milyen mértékben lehet beavatkozni? Milyen fő változások történtek a szervezettel hazánkban az elmúlt időszakban? Melyek az NPI legnagyobb kihívásai ma? Mennyire vannak tisztában az emberek a nemzeti parkok jelentőségével? Milyen konfliktusok jellemzők a hazai nemzeti parkok esetében és kik ennek a szereplői? Mi a helyzet a nagy-szénási kereszt ügyével, vagy a pilis tetői menedékházzal? Az EU-hoz képest milyen a természetvédelem helyzete ma Magyarországon? Mit kellene változtatnunk ahhoz, hogy az élmezőnybe tartozzunk?

Alig van olyan fenntarthatósági vita, ahol ne merülne fel az a vitapont, hogy minek tegyünk meg valamit egy zöld jövő érdekében a Föld egyik felén, amikor a legnagyobb globális problémánk a túlnépesedés. Ugyanakkor ez az érzelmekkel jelentősen átitatott kérdéskör ennél sokkal bonyolultabb, hiszen a túlfogyasztás és a túlnépesedés gyökérokai ugyanazok. Így a megoldásuk is egy irányba mutat.




A kapitalizmus piaci logikája maga alá gyűrte az agráriumot, ezzel létrehozva az élelmiszerellátás relatíve stabil és olcsó elérhetőségét. Ez egyszerre vezetett a népességrobbanás lehetőségéhez és a környezeti erőforrások pusztulásához is. Ugyanakkor míg a népességnövekedés ütemét ugyanez a logika csökkentette is azzal, hogy a gyerekek – kikerülve a háztartási munka kötelezettségei alól - „költségessé” váltak, a környezet rombolását nem tudja megállítani. A népességnövekedés lassulása a társadalmak elöregedését hozza magával, ami jelentős gondozási válsághoz vezet. Így a környezeti problémák megoldását sokkal inkább érdemes a társadalmi berendezkedés változásaitól várni, mint attól, hogy vagy önkéntesen vagy külső ösztönzők miatt eltekintünk a gyerekvállalástól. Ezekről az összefüggésekről beszélget ebben az adásban Melegh Attila szociológus, a Budapesti Corvinus Egyetem docense Köves Alexandrával.


Ha a Föld minden embere olyan életszínvonalon élne, mint egy amerikai, akkor öt Föld sem lenne elég nekünk. Ha úgy élne, mint egy magyar, kettő is elég lenne. Azonban csak egy van. Ebben a helyzetben az teljesen egyértelműnek tűnik, hogy ha azt feltételezzük, hogy ugyanolyan fejlődési pályákon kell mozognunk a jövőben is, mint a múltban, két stratégia áll előttünk: radikálisan csökkenteni a túlfogyasztást és/vagy csökkenteni a népesség számát. Ezen az és/vagy dichotómián hatalmas viták folynak a világban. A túlfogyasztó globális Északon néhányan a problémát eltolnák maguktól abba az irányba, hogy a túlnépesedésre mutogatnak, míg a globális Dél azzal érvel, hogy a környezeti terhelés jelentős részét kevesek hozzák létre. Így aztán a vita legtöbbször a népességnövekedés és a környezetterhelés összefüggéseiről szól (főként előbbit okolva az utóbbiért). De miért kell azt feltételeznünk, hogy csak ugyanolyan fejlődési pályáink lehetnek? Ebben a vitában egyértelműen van egy harmadik változó: a kapitalista gazdasági berendezkedés, amely nem függetleníthető egyiktől sem. Így e téma kapcsán is felmerül a jelenlegi gazdasági logika meghaladásának szükségessége.  Népesedésről, kapitalizmusról, az agrárium szerepéről, gyerekvállalásról, migrációról és gondozási válságról, valamint mindezek összefüggéseiről beszélget ebben az adásban Köves Alexandra Melegh Attila szociológussal, a Budapesti Corvinus Egyetem docensével.

Eddig a nagyvállalatok majdhogynem azt adták el fenntarthatóságnak, amit akartak, vagy nem szégyelltek. Ugyan a kommunikáció területén már volt eddig is szabályozás arra vonatkozóan, hogy mi számít zöldre festésnek, az Európai Unió – és ezzel összhangban Magyarország is – egy teljesen új szintre emeli azt, hogy egy cégnek hogyan kell átláthatóan beszámolni arról, hogy milyen fenntarthatóságra irányuló törekvései vannak. Mekkora áttörés ez?

Sokszor beszélünk arról, hogy a vállalatok fenntarthatósága esetében a leghatékonyabb eszköz még mindig a szabályozás. Aki érzékeny a fenntarthatósági témákra, egyre többször hallhatott mostanában olyan mozaikszavakat, amelyek dzsungelében még a szakemberek is nehezen igazodnak el: CSRD (amiben a CSR még véletlenül sem feleltethető meg a már egészen elterjedt corporate social responsibility, azaz a vállalatok társadalmi felelősségvállalásának); ESRS; ESG és még sok-sok hasonló betűszó. Ebben a vállalati zöldülést szolgáló rengetegben próbál most eligazodást nyújtani Farkas Mária fenntarthatósági és CSRD szakértő, a Budapesti Corvinus Egyetem doktorandusza, akivel Köves Alexandra beszélget arról, hogy a különböző jelentéstételi kötelezettségek tényleg változást fognak-e hozni a világban.



A társadalmi bizalom – a világban szinte mindenütt, de Magyarországon különösképpen – a legtöbb témában, a legtöbb intézmény felé nagyon alacsony szintet mutat. Nincs ez másként akkor sem, amikor egy nagyvállalat fenntarthatósági törekvéseiről hallunk, olvasunk, esetleg kutatóként vagy szakpolitikusként szeretnénk kisilabizálni a hosszú és dagályos fenntarthatósági jelentésekből, hogy valójában mit tett az adott cég egy zöldebb működésért. Az első gondolatunk leginkább az, hogy vélhetően a lehető legkevesebbet. Ugyanakkor sokszor beszélünk arról is, hogy egy vállalat kizárólag akkor fog előrelépést tenni, ha a fogyasztók vagy a szabályozók kikényszerítik.

Az Európai Unió úgy döntött, hogy olyan egységes jelentéseket fog elvárni a vállalatoktól, amelyek átláthatóvá és számonkérhetővé teszik azt, hogy milyen intézkedéseken keresztül próbálnak megfelelni korunk legjelentősebb kihívásainak. Ezek a nyilvános jelentések pedig – ha a média és a fogyasztók is úgy akarják – akár elindíthatnak olyan folyamatokat, ahol a cégek már tényleg olyan szempontok mentén is versengenek egymással, amelyek jelentős fordulatot hozhatnak. Ennek megjelenésére ugyan várnunk kell, de addig is megérthetjük egy kicsit a szabályozás mögött álló logikát, elvárásokat és kicsit keringhetünk a betűszavak között. Ebben az adásban Köves Alexandra Farkas Mária fenntarthatósági és CSRD szakértővel, a Budapesti Corvinus Egyetem doktoranduszával beszélget azokról a szabályozásokról, amelyek a cégeket a felelősebb működés felé próbálnák terelni.

Érdemes-e ma Magyarországon fenntarthatósággal összefüggő podcastokkal foglalkozni, amikor a főáramú média még mindig a legtöbbször ezzel ellentétes értékrendeket közvetít? Milyen elképzeléseik vannak a változás lehetőségeiről azoknak, akik ebbe nap mint nap, energiát fektetnek?


A Zöld Egyenlőség podcast első epizódja 2020. január 31-én jelent meg Magyarországon az elsők között abban a témában, hogy hogyan lehetne egy fenntarthatóbb és igazságosabb világról gondolkodni. Azóta eltelt négy év, és szerencsére több mértékadó podcast is követte. A negyedik születésnapon egy nyilvános podcast felvétel és közönségtalálkozó keretében a Zöld Egyenlőség két szerkesztő-műsorvezetőjéhez, Köves Alexandrához és Gébert Judithoz csatlakozik másik két sikeres zöld podcaster: Nagy Réka, a Telex-Kisbolygó és Tomaj Zsófia, a Körforgásban podcastok szerkesztő-műsorvezetői, hogy humorral és őszinteséggel beszélgessenek arról, hogy milyen értelmet és személyes motivációt találnak ahhoz, hogy folytassák a fenntarthatóságról szóló kommunikációt.