Új Egyenlőség Új Egyenlőség

A közoktatás után elindult a bérharc a felsőoktatási dolgozók körében is. A helyzetet beárnyékolja, hogy a kormánynak van kedvenc egyeteme, vannak kiszervezett egyetemei és finanszírozási szempontból megtűrt egyetemei. Erről beszélgettünk Gregor Anikó szociológussal, szakszervezeti vezetővel.

 

A Medgyessy-kormány első 100 napos programja volt az utolsó központi kormányzati lépés, amely a nemzetgazdasági átlag fölé tolta az egyetemi dolgozók bérét. Ez most 60-70%-on áll, azaz az elmúlt két évtizedben elinflálódott. Erre reagáltak az érintettek, amikor megszervezték akciójukat, és több követelést is a kormány elé vittek.

Az akció egyik szervezője, Gregor Anikó elmondta, hogy négy intézmény (az ELTE, a BME, a Zeneakadémia és a Magyar Képzőművészeti Egyetem) működik a Kulturális és Innovációs Minisztérium felügyelete alatt. Rajtuk kívül egy, finanszírozási szempontból kiemelt figyelmet kapó, nem alapítványi modellben működő egyetem van, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem. A többit már „kiszervezték”, amit az Európai Bizottság olyan mértékben támad, hogy ezek az intézmények kikerültek az európai kutatási hálózatból, és komoly forrásoktól estek el.

A bérhelyzet kapcsán néhány nagyon szemléletes példát hozott Gregor Anikó. Egyrészt ma 380 ezer forint egy tanársegéd bruttó fizetése, ami 250 ezer forint nettót jelent. Ha összehasonlítást végzünk, akkor a közoktatási béremelés után azt látjuk, hogy egy tegnap még államvizsgázó hallgató, aki gyakornoki bért kap majd, tanárként jobban keres, mint az őt vizsgáztató bizottság mindegyik tagja. Ez persze nem azt jelenti, hogy a tanári pálya kezdő bére lenne magas, hanem a felsőoktatásban oktatóké alacsony.

Ugyancsak meghökkentő adat, hogy a diplomás átlagbér alatt keresnek az egyetemi tanárok, és még egy adjunktus sem rendelkezik akkora jövedelemmel, amit a bankok hitelképesnek tartanának.

Ezért is követelnek a dolgozók 50%-os emelést, amely a négy intézmény esetében 20-25 milliárd forintot jelentene. Ez negyede például annak, amit hírek szerint a kormány az NKE tanárképző karának beindítására szán. Azaz, ahogy Gregor Anikó fogalmaz: „nem lehet azt mondani, hogy a felsőoktatásban nincs pénz”, csak az elosztása nagyon torz.

A beszélgetés során szóba került, hogy mi lehet a kormány célja az alacsonyan tartott bérekkel. Az elsőként felmerülő válasz az lehet, hogy ezzel próbálja rávenni a kimaradt négy egyetemet arra, hogy legyen része az egyetemi modellváltásnak, és alapítványi formában működjön tovább. Gregor Anikó úgy vélekedett, hogy ha az ELTE és a BME is bekerülne az alapítványi modellbe, akkor ezzel a magyar felsőoktatást teljes egészében levágnák a kutatási rendszerről. Ez pedig értelmetlen és káros lenne.

A beszélgetés végén a követelések mellett szó esett a tárgyalások jelenlegi állásáról és a mozgalom eddig elért sikereiről is.

A magyar baloldal felélte a Kádár-rendszer szociális biztonságából eredő, az attól megörökölt társadalmi tőkét, hitelessége háromszor is megtört: 1994 után nem tudta összetársítani a kapitalizmus és a szocializmus előnyeit, majd a másik kiábrándulás a 2002 utáni rendszerkorrekció kudarcát követte, a harmadik pedig már 2010 utáni eredetű, amikor is a baloldal nem tudott stratégiát ajánlani a nemzeti burzsoázia és a legkiszolgáltatottabb társadalmi csoportok koalíciójának kialakulására. A politikai baloldal mindeközben 2006 óta önmaga fogáságában van, a kudarcért való felelősségnek sem szervezeti, sem személyi következtetéseit nem vonta le. A ma létező baloldali politikai szerkezet egyetlen új szavazót sem hozott, kizárólag belső átrendeződések történtek.
A Magyarországhoz hasonló félperifériás országok – és azok baloldala – a versenyképesség és a társadalmi elvárás satujába szorítva léteznek, amin változtatni azonban sokkal nehezebb, mint a létező politikai szerkezeten, beleértve ebbe nem csak a politikai garnitúra cseréjét, hanem azt is, hogy újra létrejöjjön a szellemi baloldal, azaz a stratégiaalakítás háttereként a baloldali értelmiség. Ennek híján a kezdő lépéseket sem lehet megtenni az újfajta beszédhelyzetek, a közösségépítés és részvételiség nélkül, ezek nélkül pedig  a társadalomban nagyon is létező elégedetlenség nem talál utat a baloldalhoz, hanem – amint azt a Magyar Péter-jelenség mutatja napjainkban – a jobboldalon csapódik ki.
A hagyományos baloldali szavazók jobbra szavazását az is okozza, hogy miközben a nemzet fogalma, illetve a nemzet mint azonosulási keret látszik lehetőséget kínálni számukra a nem felülről, tehát nem az osztályelnyomásból eredő, hanem „oldalról” érkező veszélyek – amilyen például a migráció jelensége – által megjelenített újfajta bizonytalanságra, addig a nemzet fogalmának politikai használatából a baloldal teljesen kiszorult, részben a saját hibái miatt. A baloldali politika abból indulhatna ki, hogy ha a nemzet politikai és kulturális közösség, akkor a magyar társadalom nagy tömegei e közösségnek ma nem részei – ezzel szemben a baloldal a „be a népet a nemzetbe” politika mentén tehetne részükre gyökeresen új ajánlatot.
Mindeme feladatok kapcsán a magyar baloldali értelmiségnek tevőlegesen részt kellene vennie a közösségépítésben, ha pedig nem akarja elfoglalni a létező baloldali szervezeteket, akkor neki magának kell újakat létrehozni. Innen nézve, nagyon gyakorlatias szempontból a hazai baloldali politikának két feltétele van: az egyik, hogy legyen legalább 300 ember, aki hajlandó heti két délutánját ezzel a politikai tevékenységgel tölteni, a másik meg persze a pénz, amit össze kell gyűjteni. De a közösségépítés, a gyakorlati szolidaritás nem váltható ki semmi mással, csakis a személyes részvétellel. A defenzívára adott válasz nem a szervezeti és személyi alkudozás, hanem a baloldal felébresztése, ami pontosan az a társadalom felé fordulás, közösségépítés, aminek a stratégiájára Földes György A baloldaliságról címet viselő írása szól.

A baloldaliságról szóló és ezt a címet is viselő írását 2024. márciusban tette közzé Földes György történész a Népszava Szép Szó mellékletében. A szerzővel készült kétrészes beszélgetésünk első részében arról beszélgetünk, hogy a baloldaliság annak ellenére releváns maradt, hogy a szocializmusban megtestesülő jövőkép 1989-ben eltűnt, ám az emancipáció, az egyenlőség eszméjének megvalósítása, a szolidaritás és az igazságosság mindenkori meghatározása és képviselete, amelyek Földes szerint a baloldaliság gondolatiságának állandó elemei, ma is újragondolhatók és érvényesek.
Földes György írása abból indul ki, hogy a baloldaliság jelenleg, sőt valójában évtizedek óta defenzívában van, mert a baloldal levonult a fő frontról, elállt a társadalom alapjainak megreformálásának céljától. Amikor a tömegek nagy része nem hiszi el, hogy a rendszer megváltoztatható, a biztonságérzet pedig minden egyéb értéket háttérbe szorít, akkor a baloldalnak újra kell fogalmaznia a többségi érdekeket – közben nem feladva a kisebbségi jogokat és az emberi jogokat –, ami elsőként elméleti feladat. Itt a baloldalnak abból kell kiindulnia, hogy a fennálló viszonyok továbbra is az osztálytársadalom kategóriáival írhatók le. A mai munkásosztály nyilvánvalóan nem olyan, mint a 19. századi munkásosztály volt, de a saját munkájukból élők ma is az osztályokra jellemző közös jegyekkel rendelkeznek, ahogyan a járadékosok és a tőkejövedelemből élők is. Az e helyzetérétkelésre alapozó baloldali stratégia kínál egyedül módot a baloldalnak a defenzívából való kilépésre, ami már csak azért is szükséges, mert – ahogyan Földes fogalmaz – bár utópiának tűnik, hogy a világ, a társadalom megváltoztatható, ennél utópisztikusabb azonban egyedül csak az a gondolat, hogy a világ olyan maradhat, amilyen most.
Arra is javaslatot tesz a szerző, hogy a szellemi baloldal mércéjét és az „itt és most” mércéjét egyidejűleg alkalmazni kell. Az elmélet feladata nem csupán a baloldal klasszikus témáinak újragondolása, hanem arról is kell hogy legyen álláspontja, hogy most mit lehet tenni a többség érdekében. „Igehirdetés” helyett olyan beszédhelyzeteket kell teremteni, olyan stratégiát kell kialakítani, ami lehetővé teszi az emberek számára „a konfrontációt a saját létükkel”. Fel kell lépnie a baloldalnak a kisebbségi érdekekért, de fel kell ismernie, hogy a többség ma nem felülről, hanem „oldalról” érzi magát veszélyezteve, amire válaszokat kell adni, s azt kell megértetni, képviselni, hogy a biztonság nem jelenidejű, hanem jövőidejű fogalom. Az ehhez szükséges szellemi munka elvégzésének szerves része a közösségépítés és az ellenkultúra kialakítása, mert az emberek sokat tudnak arról, mi van a gazdagokkal, de arról jóval kevesebbet, hogy mi van saját magukkal, miért vannak abban a helyzetben, amiben vannak, s hogy mit tehetnének ők maguk a saját érdekeikért. Ma a világ nem a jobbra, hanem a rosszabbra készül Földes György szerint, amire az egyik válasz az autoriter kísérletek világa, de a másik lehetőség az emberek bevonása a saját sorsuk alakításába: a baloldal jövőképének ezen kell alapulnia.

Magyarország 2004-ben csatlakozott az Európai Unióhoz. Ennek kapcsán vonta meg Magyarország uniós tagságának mérlegét a Bíró-Nagy András és Medve-Bálint Gergő szerkesztésében megjelent kötet. A 20 évről, a magyar politikai elit döntéseiről és a kihagyott ziccerekről beszélgettünk Bíró-Nagy Andrással.
A 20 év az Európai Unióban kötetben a szerzők bemutatják, miként alakultak a 2004-es csatlakozás óta a legfontosabb közpolitikai folyamatok. Ez alapján a könyvnek lehet olyan olvasata, hogy ez a két évtized egy kihagyott ziccer. Hiszen ha például a velünk együtt csatlakozó Csehországot nézzük, akkor látszik, mit lehetett volna elérni. Csak egy adat ebből a szempontból: 2004-hez képest a cseh korona erősebb az euróhoz viszonyítva, míg a magyar forintnál brutális gyengülés érzékelhető.
Ugyanakkor Bíró-Nagy András felhívja a figyelmet arra, ha nincs EU-tagság, akkor sokkal rosszabb lenne az ország helyzete, kevésbé bírná a válságokat, és még a félig rosszul hasznosult fejlesztési pénzek sem látszanának.
A tagság értékelésének egyik fokmérője, hogy az uniós források hogyan hatottak a magyar vállalatok teljesítményére. Sajnos a helyzet nyomasztó. Az átlagosnál kevésbé eredményes vállalatok kaptak jelentős összegű támogatást, aminek hatására az árbevételük az átlagosnál kevésbé növekedett. Ugyanakkor ezek a pénzek a többletprofitjukat növelték. Ennek egyik magyarázata az elkényelmesedési faktor, azaz az EU-s támogatást elég megszerezni, és akkor is van nyereség, a másik pedig egy rendszerhiba. A támogatási rendszer célja nem a multiplikatív hatás, hanem az, hogy minél előbb elköltse az ország ezeket a forrásokat, még ha nem is a legjobban hasznosulnak.
Külön fejezet foglalkozik azzal, hogy jogalkotási szempontból hogyan teljesítünk. Sajátosan kettős kép rajzolódik ki. Ha csak a nyers adatokat nézzük, akkor Magyarország a középmezőny része. A valóságérzékelésünk azonban nem ezt támasztja alá, hiszen a kormány komoly politikai konfliktusokat vállal fel, akár azon áron is, hogy EU-s forrásoktól esik el.
A jogalkotással együtt érdemes nézni a jogilag kisebb kötőerővel bíró közpolitikai ajánlások területét is. Az látszik, hogy 2019 óta a magyar kormány számára az Európai Bizottság közpolitikai ajánlásai csak tippek. Az ún. hosszú távú teljesítési indexet nézve most már a legrosszabbul teljesítők között vagyunk. Ennek már következménye van a támogatási források zárolása szempontjából, hiszen ebben nemcsak a jogállami kritériumok felrúgása játszik szerepet, hanem szakpolitikai konfliktusok is.
Közpolitikai szempontból egyértelműen pozitív mérlege a mezőgazdaságnak van. Természetesen ezen a területen is lehet negatív folyamatokat látni, továbbá az adatok szintjén még nem ismerjük, hogy az orosz–ukrán háború milyen hatásokat okozott.

A szakszervezeti mozgalmak előtt két fejlődési út van. Vagy szolgáltató szakszervezetnek vagy érdekvédelmi szakszervezetnek tekintik magukat. A kettőt keverni nem érdemes, és nem is hatékony. Erről beszélgettünk Karácsony Szilárddal, az Érdekérvényesítés: Hogyan erősítsük meg a szakszervezeti mozgalmat? című könyv szerzőjével.

Karácsony Szilárd volt szakszervezeti vezető évtizedek óta képez leendő és jelenlegi szakszervezeti tisztségviselőket. A munkája során szembesült azzal, hogy a magyar szakszervezeti mozgalom egy egymással versengő, szolgáltatói szemlélet irányába mozdult el.

Az Új Egyenlőségen megjelent cikkében („Mi a baj a május elsejével?”) ezt így fogalmazta meg:

„Lassan nyugdíjba vonul az a nemzedék, amelyiknek még vannak emlékei arról, hogy miként működtek a szocializmusban a szakszervezetek. Ők azok, akiktől azt hallani, hogy a szakszervezetek már nem is üdültetnek, nem éri meg belépni. Amíg cipeljük ezt a torz hivatkozást, aminek alapját a hátunk mögött hagyott korszakban a szakszervezetekre kényszerített szerep adta, addig nem lesz változás.

Ma is arra a kérdésre várják az emberek a választ, hogy Mit ad a szakszervezet? – mert ez ívódott be a köztudatba. A kérdés a szocializmusból maradt ránk, amikor az állam a szakszervezetektől rendelte meg a szociális jóléti rendszer működtetését, amibe például az üdültetés is bele tarozott. A szakszervezetek a rájuk osztott szerep szerint juttatásokat osztottak a kérelmező tagoknak az érdekeik érvényesítése helyett.”

Ha megnézzük, egy szakszervezeti tagtoborzó kampány fő üzenete valóban az, hogy a tagdíjért cserébe hányféle kedvezményt kaphat a tag, miközben a szakszervezet nem vásárlói közösség, hanem érdekvédelmi szervezet. A szétaprózódott szakszervezet Magyarországon arra kondicionált, hogy verseny közepette vegyen el tagokat egymástól.

Karácsony Szilárd ezzel szemben azt az utat ajánlja, hogy legyen a fókuszban az érdekérvényesítés. Ez pedig akkor hatékony, ha a szakszervezeti bizalmi olyan felkészült egy tárgyaláson, mint a vele szemben ülő munkáltató. Ehhez képzésre, kutatásra van szükség, ahogyan az a nyugat-európai szakszervezeti mozgalmak esetében megfigyelhető.

Egy új szakszervezeti tisztségviselő alapmotivációja elmondása szerint kettős. Egyrészt meghaladták már azt a véleményt, hogy a szakszervezet a szocializmus terméke. A másik, hogy segíteni szeretnének a környezetükben lévőkön. Ugyanakkor, ha ehhez nincs meg a kellő tudás, annak kudarc lesz a vége. Az erőt pedig nem a kedvezmények köre adja, hanem a magas szervezettségi szint.

A szlovák elnökválasztáson a korábbi miniszterelnök és jelenlegi házelnök, Peter Pellegrini nyert ellenfelével, Ivan Korčok korábbi külügyminiszterrel szemben. Az elnökválasztási kampányról, a Fico-kormány elmúlt fél évéről, illetve az elnökválasztási eredmény következményeiről beszélgetett Bőtös Botond újságíróval Bíró-Nagy András, az Új Egyenlőség szerkesztője.

Bőtös Botond szerint a mostani eredmény ismételten megmutatta a szlovák társadalom rendkívüli polarizáltságát, amin túl a választási kampány a „győzelem szentesíti az eszközt” felfogás társadalmi élménnyé válását is megerősítette. Ezt testesítették meg a kampányidőszakot meghatározó, igazságtartalom nélküli kijelentések, a kampányfinanszírozással és a magánvagyonnal kapcsolatos transzparencia hiánya, illetve az érzelemalapú kommunikáció is. Nem ismeretlenek ezek a magyar társadalom számára sem, ahogyan Pellegrini fő üzenete is ismerősen hangozhat, miszerint ellenfele, Ivan Korčok „háborúpárti” elnökként veszélybe sodorta volna Szlovákiát.

A kampány kettősségét tovább erősítette az elnökjelöltek eltérő kampánystratégiája: míg Korčok egy sztenderd nyugat-európai politikusi karakterrel, ügyalapú kommunikációval próbálta megszólítani a választókat, addig Pellegrini kampánya a háborúval való szembe helyezkedésre, illetve az LMBTQ- és bevándorlásellenes üzenetekre épült. Bőtös Botond szerint a mostani szavazás nem csupán a két jelölt kampányüzeneteiről szólt, hanem a szlovák társadalom demokratikus átmenettel kapcsolatos frusztrációját és csalódottságat is mutatja.

Pellegrini második fordulóban elért sikerében Bőtös szerint kulcsfontosságú volt, hogy a tavaly őszi választások alatt már megszólított, szélsőjobboldaliakon túl az oroszpárti, szélsőbaloldali szavazóknak is nagy részét képes volt integrálni szavazótáborába. Rajtuk kívül jelentős részben szavaztak Pellegrinire a szlovákiai magyarok, akiket az elnökjelölt dél-szlovákiai kampányútján túl a magyar közmédia is erőteljesen segített. Nem a Magyarország felőli információs befolyásolás volt az egyetlen külső befolyásolás, szintén meghatározó volt az orosz hibrid műveletek szerepe is a választási kampányban.

Mindezekkel együtt is Robert Fico joggal érezheti, hogy kormánya és személyes pozíciója megerősítésre került a mostani elnökválasztás által. Pellegrini elnöki pozícióba kerülésével Bőtös Botond szerint az eddigi legnagyobb akadály hárult el a Fico által tervezett illiberális reformok végrehajtásában. Így a kormányalakítása után elkezdett, nagyon óvatosan megkísérelt antidemokratikus intézkedések felgyorsulása várható. Ennek egyik legjelentősebb színterének a közmédia átalakítása tűnik, ám ezen felül várható a személycserék folytatása az igazságszolgáltatás, a titkosszolgálatok és a diplomácia területén is, ami összességében a Fico-körüli csoport további erősödését eredményezheti.