KatPol Kávéház KatPol Kávéház

Amikor 2022 elején adást közöltünk le az új, Villeneuve-féle Dűne adaptációról, ígéretet tettünk, hogy a 2. résszel is foglalkozni fogunk. Ne mondja senki, hogy nem tartjuk meg az ígéretünket: ez a film a témája a KatPol Kávéház 108. adásának.

A Dűne egy kultikus regényfolyam, amelyről nyugodtan kijelenthetjük, hogy legalább annyira műfajteremtő volt, mint a fantasy irodalomban A Gyűrűk Ura Tolkientől. Érdekes módon a második filmet, amely befejezi az első regény adaptálását, sokkal nagyobb érdeklődés és várakozás övezte, mint az elsőt. Ritkán látni olyat, hogy egy folytatás ekkora tömegeket mozgat meg. Ami persze annyiban érthető, hogy a rendező nem az egyszerűbb utat választotta a modern identitáspolitika előtti főhajtással, hanem igyekezett a mű eredeti üzenetéhez hűnek maradni.

Ez a második filmben is megmaradt, amely sokkal pörgősebb, mint az előző, ami leginkább az alapokat igyekezett megteremteni az epikus végkifejlethez. A második rész megoldásait általánosan pozitív fogadtatás övezte, mind a kritikusok, mind a nézők részéről, ami igencsak ritka manapság. Ez a rész ráadásul sokkal szabadabban nyúlt hozzá az alapanyaghoz, több fontos dolgot is megváltoztatva benne, ami a könyvek rajongói részéről némi ellenérzésre talált.

A mi véleményünk az, hogy némely változtatás jobban szolgálta az üzenet átadását, habár, mint az első Dűne regény esetén, itt sem esett le sokaknak az, hogy Paul Atreides Muad Dib karaktere nem egy pozitív szereplő, főleg nem azon Lisan al-Gaibként, amivé a végén válik. A harmadik, feltehetőleg zárófilm remélhetőleg megnyugtatóan keresztülviszi ezt az üzenetet is, és lezárja a végigkövetett szereplő életútját.

Az adáshoz jó szórakozást kívánunk!

A kiszolgált katonák élete valószínűleg helytől és kortól függetlenül sosem volt könnyű, még akkor sem, ha az őket szolgálatba hívó állam történetesen hajlandóságot mutatott a velük való törődésre. Persze akadnak, akikből ilyen helyzetben nemhogy nem párolog el az életkedv és tettvágy, mint ahogy ez sajnos sokukkal megtörténik, hanem a békeidőket kihasználva egyenesen belevetik magukat vérmes elgondolások megvalósításába.

Szélsőséges példa erre Ludvig Kahlen hadnagy története, aki a XVIII. századi porosz hadseregben bizonyára példásan kitanult fegyelmet, szorgalmat és rendezettséget burgonyatermesztő telepesként remélte sikeresen kamatoztatni. Az ilyesmi ugyebár sosem számított kifejezetten könnyed, kényelmes életformának, de az eltökélt Kahlen ezt képes volt még azzal megfejelni, hogy a dániai Jüt-félsziget északnyugati részén, a Pallas Nagylexikon leírása szerint terméketlen, "posványoktól megszakított homokos területen" kezdett gazdálkodni.

Ebben a korszakban, az angliai és németalföldi területekről kigyűrűző ún. második mezőgazdasági forradalom fénykorában ugyanis a dán korona úgy döntött, adottak végre a feltételek ennek a kietlen, következésképpen semmilyen adóbevételt nem hozó pusztaságnak a hasznosítására is. A veterán hadnagy ennek a felhívásnak tett eleget, így legalábbis a javára lehet írni annyit, hogy azt a borzasztó terepet nem saját maga szemelte ki.

Példáját a későbbiekben több száz német telepes követte, akik zömében néhány év után vagy lógó orral tértek vissza hazájukba, vagy Nagy Katalin hívására hallgatva arra jutottak, hogy a Volga-vidék és Pétervár környéke vonzóbb célpont - ezzel valószínűleg a jüti pusztáról minden fontos tudnivalót el is mondtunk. Kahlen hasonló tervei is szertefoszlottak, de részletekbe erről sem megyünk bele, mert ez itt nem a spoiler helye.

Kalandos történetét ugyanis tavaly a Fattyú címmel dán-svéd-német koprodukcióban készített filmdráma örökítette meg, mely műfaját tekintve afféle skandináv western, természetesen sok mindent kiszínezve, de a lényegi valós eseményeket azért ki nem forgatva.
Podcastunk 107. adásában ezzel a filmmel foglalkozunk; Mads Mikkelsen főszereplésével készült a The Captain and Ann Barbara c. regény alapján. A címhez az ihletet Ann Barbara karaktere szolgáltatta. Jó szórakozást kívánunk!

Az ukrajnai háború eseményeit figyelve nem lehet elmenni a Jevgenyij Pirgozsin nevével fémjelzett – és vele gyakorlatilag eggyé váló – Wagner katonai magánvállalat mellett, amely a szíriai és afrikai műveletei után legnagyobb eredményeit pont abban az Ukrajnában szerezte meg, amely 2014-ben szülőhelyéül szolgált. A Wagner 2022-től kezdve számos számos front mentén, de leginkább Bahmut ostromakor mérettette meg magát. Popasznaja, Liszicsanszk és Szoledar elfoglalásával a Wagner „brand” legendává vált a front mindkét oldalán, amelyet tovább emelt Prigozsinék 9 hónapos teljesítménye a bahmuti húsdarálóban.

Utóbbit végül csak a finálét jelentő 2023. júniusi „igazság menete” tudta megtörni, amely végső soron Prigozsin és az addig ismert Wagner végét hozta el magával. De, antik görög drámához hasonlóan a Wagner-eposz esetében sem maradhatott el a katartikus lezárás Prigozsin 2023. augusztusi, máig tisztázatlan légikatasztrófájával.
Ebben a helyzetben kapcsolódunk be a meglepően nagy érdeklődést keltő Legjobbak a pokolban című akciófilmhez (lásd itt, magyar felirattal). Maga a film még 2022 októberében jelent meg Prigozsin személyes finanszírozása és közreműködése mellett. A cím egyben a Wagner nem hivatalos – de szintén Prigozsintól származó – szlogenjének a parafrázisa, amely szerint „bár mind a pokolra kerülünk, de a pokolban is mi leszünk a legjobbak”.
Történetünk természetesen a kelet-ukrajnai frontokon játszódik, ahol egy elhagyott iparterületért és az ott állomásozó tüzérségi üteg megsemmisítéséért vívott harcot követhetünk végig összesen 109 percben. Bár hivatalosan sem a Wagner erői, sem az ukrán fél nincsenek direkt megnevezve, ám az alkalmazott elnevezések alapján hamar következtetni lehet a harcoló felekre. Avagy az Ukrajnában felbukkanó karszalagok mintájára a fehér hívójelű fél a Wagner rohamcsapatát, míg a sárga az ukránokat jelöli.

A cselekményt végigkíséri a prigozsini „egyenlők vagyunk a harctéren” narratíva. Nincsenek alá- vagy fölérendeltségi viszonyok, vagy az adott fél gratifikációja. Helyette nyers naturalista épületharc, halál és az egyszerű harcos kis jelentősége tűnik fel a háború egészéhez képest. Az ukránok sem igazán ellenségként, hanem sokkalta inkább olyan hasonló képességekkel bíró ellenfélként jelennek meg, akik ugyanazon személyes háttérrel, szocializációval és harcmodorral bírnak. Sokszor ugyanazon szovjet eszközökkel harcolva az egykori szovjet harceljárások szerint. Csak éppenséggel a rajtuk kívül álló események folytán végül az arcvonal másik oldalára kerültek.

Rendezőként Andrej Batovval találkozhatunk, ami viszont Andrej Serbinyin írói álneve. Ő nem ismeretlen a Wagner háza táján, hisz ő volt az, aki például a magánvállalat közép-afrikai misszióját bemutató 2021-es Turista című alkotást is jegyezte. A forgatókönyvírók közt persze maga Jevgenyij Viktorovics neve is előkerült a poszthumuszként megjelenő Alekszej „Cserkesz” Nagin mellett. Az Ukrajnát megjárt Nagin harci tapasztalatai egyben hozzájárultak a harci cselekmények minél realistább bemutatásához. A film aktualitása és tematikája miatt persze a színészgárdán is megmutatkozik, ám a főszereplők között olyan nevek is feltűnnek, mint az 1985-ös második világháborús Jöjj és láss! c. filmben debütáló Alekszej Kravcsenko.

Podcastunk 106. adása annyiban is érdekes, hogy nem csupán a Wagner-filmmel, hanem egyben magának a legnagyobb karriert bejárt orosz katonai magánvállalatnak a történetével, előzményeivel, ukrajnai szereplésével és a Prigozsin-féle lázadás utóhatásaival egyben foglalkozik. Avagy a Wagnerhez hasonlóan a PMC-k oroszországi jelenléte is egy külön történet.

A felvétel két részletben, a Wag

„S ezért, mivel mulatni nem tudok, mint
Szerelmes e sok szép szavú napokban,
Elvégezém, hogy gazember leszek,
S utálom léha kéjit e napoknak.”
- Shakespeare: III. Richárd (fordította: Szigligeti Ede)

III. Richárd angol király az irodalomtörténet egyik leggonoszabb cselszövője: a saját rútsága miatt érzett dühből álnok módon gázol át mindenkin, egymás ellen fordítva bátyjait, majd hidegvérrel meggyilkoltatja két unokaöccseit, hogy trónjukat elbitorolhassa. Felesége kezét az általa megölt előző férj koporsójánál kéri meg, de megmérgezteti, hogy elvehesse saját unokahúgát. Nem létezik olyan gonoszság, amit el ne követne. Végül aztán Isten kegyéből a jóságos Tudor (VII.) Henrik megöli a bitorlót, megmentve Angliát a gonosztól. Hogy honnan tudjuk mindezt? William Shakespeare-től, aki az említett Henrik unokájának, I. Erzsébetnek a szolgálatában állt.

Podcastunk 105. részében annak próbálunk utánajárni, a történelmi Richárd milyen ember is lehetett valójában, illetve, hogy az unalomig ismert irodalmi karikatúra mennyire határozza meg a róla készült feldolgozásokat. Előző adásunkban már foglalkoztunk V. Henrikkel, Franciaország második majdnem-meghódítójával, akinek korai halála hozzájárult a rózsák háborúi néven ismert nagy angol belpolitikai válsághoz; III. Richárd rövid uralkodását a történetírás hagyományosan ennek a konfliktusnak a végső szakaszaként értelmezi. Egy későbbi adásban magát a konfliktust is feldolgozzuk majd, Woodville Erzsébet királyné személyén keresztül.


III. Richárd, Anglia utolsó Plantagenet- (York) házi királya, valójában nem volt olyan szörnyszülött, mint aminek Shakespeare lefestette. Valóban rendelkezett gerincferdüléssel, de katonaként számos alkalommal megállta a helyét a csatatéren, akárcsak hadvezérként, és bátyja, IV. Edward király leghűségesebb támaszának bizonyult. Gyávaság és cselszövés helyett a személyes bátorság és határozott fellépés volt rá jellemző. A trón megragadása előtt nyomát se leljük annak a gonoszságnak, amit a híres költő lefestett róla, persze nehéz is lenne: Shakespeare szerint ugyanis már az első St. Albans-i csatában, két és fél évesen megölte Somerset hercegét.


Felesége, Neville Anna aligha szerethette első férjét, hiszen családja és az ismét a trónra áhítozó Lancaster-ház gyűlölte egymást; a két nagy nemzetség konfliktusa nagyban hozzájárult a rózsák háborúinak kitöréséhez. Arra sincs bizonyíték, hogy Richárd végzett volna Edward walesi herceggel, a Lancaster-örökössel, és természetesen a koporsó melletti lánykérés is csak rosszindulatú kitaláció. Akárcsak az, hogy utóbb megmérgezte volna feleségét, akitől még fia is született, hogy elvehesse saját unokahúgát. De szemenszedett hazugság az is, hogy szembefordította volna IV. Edward királyt másik bátyjával, Györggyel – miután utóbbi kétszer is elárulta őt a múltban, és eszét is vesztette, ehhez aligha volt szükség cselszövésre. Az egyedüli vádpont, amely alól nem lehet egyértelműen felmenti Richárdot, az a trónbitorlás - a Towerbe zárt két örökös eltűnésének a kérdése.


A történelmi tények ismerete mellett három audiovizuális feldolgozását is megnéztük Shakespeare nevezett színdarabjának: az 1955-ös brit színes filmet, ahol a korábban V. Henriket is játszó Laurence Olivier alakította meggyőzően a sátáni gonoszt; egy ’70-es évekbeli magyar fekete-fehér (és más szempontból is minimalista) televíziós változatot; valamint egy 1995-ös filmet, ahol Ian MacKellen (Gandalf) játssza a fiktív ’30-as évekbe helyezett Richárdot, aki a végén már SS egyenruhában jelenik meg, hogy jelezze, ő a Gonosz…


Az adáshoz jó szórakozást kívánunk!

Az 1415-ös Agincourt-i csata tipikusan az a fajta drámai esemény volt, amelynél kb. a hadtörténelem iránti érdeklődés felkeltésére alkalmas minden elképzelhető olyan részlet adott volt, ami egy hőstörténet alapanyagául is szolgálhat: egy merész, de jól számító hadvezér, egy valódi csodafegyver, ami nemcsak a fantázia világában döntő fontosságú, egy elég csüggesztő kiindulópont és a végzetesen elbizakodott ellenség. Ha pedig történetesen egy fiatal lovagkirály áll a győztes sereg élén, a megfelelően honesztáló krónikákat még egyszerűbb feladat papírra vetni.

V. Henrik egyébként sem "csak" ezzel az egy csatával vívta ki magának a nemzeti hős címét, hiszen tengerentúli hadjáratai jelentették általánosságban az utolsó olyan időszakot, amikor a százéves háború menete az angoloknak kedvezett. Nagyobb esélyük arra, hogy egy szárazföldi, nem pedig tengeri nagyhatalom alapjait fektessék le, valószínűleg sosem volt máskor, mint V. Henrik tragikusan korai halála előtt.

Az efféle spekulációt félretéve, és inkább elszórakozva egy másikkal, azt jó eséllyel elmondhatjuk, hogy Agincourt elsősorban hadtörténeti érdekesség maradt volna, ha nem választja központi motívumnak az V. Henrikről szóló színdarabjában Shakespeare, akinek munkásságát és kulturális jelentőségét itt remélhetőleg felesleges bővebben ismertetni. A darab mindezidáig összesen három, azonosan V. Henrik címmel bemutatott mozifilm alapjául szolgált (1944, 1989, 2019), és podcastunkban az eddig megszokott témaválasztási szokásunkkal szakítva a mai, 104. adásban mindhármat kielemezzük és összehasonlítjuk.

Jellegéből fakadóan az őskutatás meglepő eredményeket hozhat, melyek aztán cselekvésre is sarkallhatják az embert - főleg akkor, ha egy irodalmárról van szó, akinek természetesen az ihlet mindig jól jön. Már 58 évesen ugyan, de tapasztalhatta ezt a jeles angol regényíró, Bernard Cornwell is, aki kanadai felmenőit kutatva a római fennhatóság romjain létrejött angolszász királyságok koráig, egészen a VI. századig visszavezethető családfát vindikált magának, egy helyileg ismert történelmi személyiségnek számító northumbriai felmenővel, Bamburghi Uthreddel együtt.

Szerencsés egybeesés, hogy Cornwellt már fiatalon magával ragadta az a kor, s így megvoltak arról a megfelelő ismeretei. Mindez akkora alkotásvágyat ébresztett benne, amely végülis egy 13 kötetes történelmi regénysorozatban öltött testet. Ezt dolgozta fel az az öt évados BBC-, majd Netflix-sorozat, ill. az ezt követő film, amely aktuális adásunk témája egyben.

Az utolsó királyság (The Last Kingdom) részben egyidejűleg futott a Vikingek c. sorozattal, amellyel 64. adásunkban foglalkoztunk. Bizonyos párhuzamok már emiatt is magától értetődőek számunkra, lényeges különbség viszont, hogy a poptörténetírásban igen kedvelt dán hajósok alapvetően ellenségként, vagy legalábbis hatalmi riválisként, tehát mellékszereplőként lépnek csak színre. Ez részben magyarázatot adhat arra, miért maradt kevésbé ismert ez az egyébként sem amerikai eredetű sorozat, mint amaz. És tény, hogy az angol emlékezetpolitika, már amilyen mértékben beszélni lehet ilyesmiről egyáltalán, sem elsősorban a normann hódítás előtti egy-két évszázaddal foglalkozik szívesen.

Mindemellett véleményünk szerint az alkotást nem sok panasz érheti, és ez a megfilmesítésére is vonatkozik. A szerep, amit a regények szerzője Bamburghi Uthrednek tulajdonított a Wessexi Királyság történelmében és az angol nemzetté válás folyamatában, csak a képzelet szüleménye ugyan, de művei azért a múlt eseményeit a művészi szabadságnak azért teret engedve ugyan, de hűen mutatják be, ami a regények és a Netflix-sorozat viszonyáról is elmondható.