A Homokhátság mára gyakorlatilag félsivataggá vált. A vízhiány nyomán a gazdálkodás az ellehetetlenülés határán áll, az őshonos élővilág pedig jórészt eltűnt. Az elmúlt időszakban kicsúcsosodó folyamatban a melegedő és szárazodó klíma mellett az évszázados emberi beavatkozás negatív hatásai is közrejátszottak. Bár sokak szerint a huszonnegyedik órában vagyunk, vannak néhányan – és egyre többen –, akik úgy gondolják, hogy ideje a kezünkbe venni a sorsunkat. Új podcastunkban Nagyapáti Oszkárral, a kiskunmajsai Marispusztai Önkéntes Vízőrzők vezetőjével beszélgettem. „Amikor én még kissrác voltam, akkor a kútban 2-3 méter mélyen volt a víz. Ez azóta lement 8 méterre” – mondja Oszkár, érzékeltetve azt is, hogy milyen gyorsak a változások. Mivel családja generációk óta gazdálkodik Kiskunmajsa környékén, a családi történetekből is képet tudunk alkotni a múltról. Például az 1960-as években olyan magasan volt a talajvíz, hogy a kútban le sem kellett engedni a vödröt, elég volt megmeríteni, hogy megteljen vízzel. Ehhez képest ma ott tartunk, hogy – az önkéntes vaditatást is végző – vendégem szerint, már a vadakat is muszáj itatni, hogy ne pusztuljanak el. Persze mindehhez hozzájárul az is, hogy az eleve nagyon száraz vidékre csapadék is alig érkezik. Évi 250 milliméter alatt számít egy terület sivatagnak. Kiskunmajsán tavaly 289 milliméter csapadék esett. Újraéled a természet, ha visszatér a víz Oszkár és társai 2024 végén kezdtek arról beszélni, hogy komoly problémák lesznek a víz kapcsán, ha nem tesznek valamit. A közös gondolkodást a WWF filmje, az „Eltékozolt vizeink” termékenyítette meg, ahonnan ötletet merítettek a cselekvéshez. Néhány deszka, egy kis gát és hosszas hivatali egyeztetés után 2025 elején megtörtént az első elárasztás egy kéthektáros területen. A hatás már az első évben mérhető és csodaszerű volt. Egyrészt a közeli talajvízszint-mérő kútban jelentős emelkedést regisztráltak, másrészt a környékbeli gazdák szénahozama is megemelkedett, sőt a legeltetés is hosszabban folytatódhatott, mint korábban. Ami pedig még ennél is elképesztőbb volt, hogy gyakorlatilag heteken belül visszatért az élet, megjelentek a ritka vándormadarak, a rovarok, a kétéltűek. Idén tavasszal pedig megtörtént a második terület, immáron egy 5 hektáros legelő elárasztása. A történet híre pedig bejárta a nagyvilágot: a Marispusztai Vízőrzőkról beszámolt a Los Angeles Times és New York Times, Peruból képeslapot kaptak, és a környező országokból is érkeztek megkeresések határon átnyúló vízőrző projektek megvalósítására. Munkájuk itthon sem maradt visszhang nélkül. Tavasszal az új kormány első, kihelyezett ülése előtt Marispusztán tett látogatást, ahol az elért eredmények megismerése mellett konstruktív egyeztetések is zajlottak. Ahogy Oszkár elmondta, az új miniszterelnök még bőven a választások előtt, februárban is járt már náluk. Mozgalommá szerveződnek a vízőrzők Nem Oszkárék az egyetlenek, akik vízőrzéssel foglalkoznak, de az elsők között vágtak bele. Történetükben legalább két olyan pont van, mely különlegessé tette őket, és amelyek ezzel párhuzamosan elengedhetetlenek is a sikerhez. Egyfelől mindig mindent szabályosan, a hivatali utat türelemmel végigjárva csináltak, mondhatni kitaposva, kijelölve ezzel az utat másoknak. Másrészt pedig mindent csapatban csináltak. Bár Oszkár a csapat vezetője, többször is aláhúzta, hogy amit véghez vittek, az a közösség érdeme. Ahogy mondja, az elejétől hitt a közösség erejében, a csapatban mindenki azt a feladatot csinálta, amihez a legjobban értett. Ma pedig már ott tartanak, hogy VízÖrző Mozgalom néven egy országos hálózat felépítésében segédkeznek, ahol várják olyan emberek, illetve csoportok jelentkezését, akik szeretnék elkezdeni a vízőrzést saját területükön. Oszkárék ehhez minden szakmai segítséget meg tudnak adni.
