Üdv a Telosz.hu-n! Ez egy négyrészes sorozat második epizódja: iratkozz fel és hamarosan e-mail-fiókodba érkezik a következő rész. Az első epizódot itt találod: A következő epizódokat pedig itt: Hova küldhetjük a többi epizódot? Iratkozz fel kedvenc podcastlejátszódban, és oszd meg ismerőseiddel is! Az adás jegyzetei Sokan próbálták már leírni a tökéletes várost, a felhőtlenül boldog társadalmat, de úgy talán még senki, mint Ursula Le Guin amerikai írónő. A város neve: Omelas. A történet csak néhány bekezdésből áll, és egy gyönyörű, tengerparti város tárul elénk, ahol szép emberek, réges-régi, mohával benőtt kertek és fasorok közt, nagyszerű parkok mentén a Nyárünnepre készülnek. Zenélnek, beszélgetnek, nevetgélnek, ünnep lesz. A lovaikon nincs szerszám, nincs is szükség rá: a lovak tökéletesen elfogadják az ott lakók szertartásait. Tiszta a levegő, épphogy fúj a szél, és a jelenet egy nagy, ünnepi harangzúgásba csap át. A bevezető után kiszól nekünk, az olvasóknak a szerző: „Nem voltak egyszerű népek, de boldogok voltak. Mostantól fogva azonban nem fogunk örömteli dolgokról beszélni. És lefagy az arcról a mosoly. Egy ilyesfajta leírás bizonyos elvárásokat ébreszt. Egy ilyen leírástól elvárjuk, hogy a következõkben bemutassa a királyt, aki fenséges paripán léptet, nemes lovagjaitól övezve, vagy színarany hordszéken viszik dagadó izmú rabszolgái. De nem volt király. Nem volt kardjuk, és nem tartottak rabszolgákat. Nem voltak barbárok, és bár nem vagyok tisztában társadalmuk törvényeivel és szabályaival, bizonyára nem volt nekik sok. Ahogy megvoltak királyság és rabszolgaság nélkül, úgy tőzsdére, hirdetésekre, titkosrendőrségre és atombombára sem volt szükségük. De, ismétlem, nem voltak egyszerű népek, nem voltak bájos szántóvetők, nemes vademberek vagy szelíd utópisták. Semmivel sem voltak egyszerűbbek nálunk.” Ezután Le Guin arra hívja az olvasót, hogy képzelje el ő maga a tökéletes Omelaszt. Legyenek autók vagy ne legyenek? Helikopterek? Luxus vagy svéd letisztultság? Te döntöd el. Bármit beletehetsz a városba, ami csak kell ahhoz, hogy Omelasz boldog legyen. Még vallást is odaképzelhetünk, de papság nélküli templomokkal! Ha akarunk, képzeljünk oda egy olyan kábítószert, aminek nincs káros hatása, egyszerűen az élet élvezeteit a maximumra tekeri. És nincs bűnözés, nincs háború, nincs katonaság. A győzelem érzése persze ott van: az élet diadalát ünnepeljük. A szerző, miután elképzeltette ezt velünk, így folytatja: „A menet mostanra már elérte a Zöldmezőt. Mennyei ételszagok terjednek a lacikonyhások kék és piros sátrai felől. A kis lurkók arca szeretetreméltóan maszatos, egy férfi jóságos szürke szakállába zsíros tésztamorzsa ragadt. A fiúk és lányok már felültek a lovakra és a verseny rajtvonala körül gyülekeznek. Egy alacsony, kövér öregasszony nevet és virágokat oszt egy kosárból, és magas fiatalemberek fénylő hajukba tűzik az öregasszony virágait. Egy kilenc-tíz éves forma gyerek a tömegen kívül ül, és furulyázik. Az emberek megtorpannak, belehallgatnak, mosolyognak, de nem szólítják meg, mert a gyerek úgysem hagyja abba a furulyázást, nem is látja őket, sötét szemében a dallam törékeny, édes varázsa. A Nyárünnep kezdetét vette.” És Le Guin ismét kiszól az olvasóhoz: „Elhiszik? Elfogadják az ünnepet, a várost és az örömöt? Nem? Akkor hadd mondjak el még valamit. Omelasz valamelyik gyönyörű középületének alagsorában, vagy talán egy tágas magánház pincéjében van egy szoba. Ablaka nincsen, egyetlen ajtaja zárva. A deszkák résein belopakodik némi poros fény, másodkézből, a pince másik végén nyíló pókhálós ablakon keresztül. A kis szoba egyik sarkában egy rozsdás vödör mellett pár büdös, összeszáradt partvis áll. A földes padló kicsit nedves, mint minden pince padlója. A szoba három lépés hosszú és két lépés széles: csupán takarítóeszköz-raktár vagy használaton kívüli szerszámoskamra. De a szobában egy gyerek ül. Lehet, hogy fiú, de lehet, hogy lány. Hat évesnek tűnik, valójában majdnem tíz. Gyengeelméjű. Talán ilyennek született, de lehet, hogy a félelem, az éhezés és az egyedüllét hülyítette el. Túrja az orrát, néha szórakozottan a lábujjaival és nemi szervével babrál, ahogy görnyedten kuporog a vödörtől és partvisoktól legtávolabb eső sarokban. Fél a partvisoktól. Szörnyűségesnek tartja őket. Behunyja a szemét, de tudja, hogy a partvisok nem tágítanak, és az ajtó zárva van, és senki nem jön. Az ajtó örökké zárva van, és soha nem jön senki, kivéve, amikor nagyritkán - a gyermeknek nem alakultak ki fogalmai az időről - az ajtó rettenetes nyikorgással kitárul, és egy vagy több ember áll elõtte. Az egyikük talán bejön és belerúg, hogy felállítsa. A többiek sohasem jönnek közelebb, csak bebámulnak rá rémült, undorodó tekintettel. Ételt löknek a tányérjára, és vizet löttyintenek a kancsójába, az ajtót bezárják, és a szemek eltűnnek. Az ajtóban álló emberek sosem szólnak semmit, de a gyerek, aki nem élt örökké ebben a szerszámoskamrában, és emlékszik még a napfényre és az anyja hangjára, néha megszólal: - Jó leszek - mondja. - Kérem, engedjenek ki. Jó leszek! - De az emberek sosem válaszolnak. A gyerek régebben sokat sírt, és éjszaka segítségért kiáltozott, de most már csak valami furcsa vinnyogást hallat, “eee-naaa, eee-naaa”, és egyre ritkábban és ritkábban szólal meg. Olyan vékony, hogy nincs megfelelő bilincs a lábára, a hasa felpuffadt, napi féltányér zsíros kukoricakásán él. Meztelen. Fenekét és combját gennyes sebek borítják, mivel egyfolytában saját ürülékében ül. Mindenki tudja, hogy ott van, Omelasz összes lakója. Van, aki eljött megnézni, van, akinek az is elég, hogy tud róla. Azt is mind tudják, hogy ott kell lennie. Van, aki érti miért, van, aki nem, de azt mind felfogták, hogy boldogságuk, a város szépsége, barátságaik gyöngédsége, gyermekeik egészsége, tudósaik bölcsessége, mestereik ügyessége, még a szüret bősége, és az időjárás enyhesége is a gyermek förtelmes nyomorúságától függ. Ezt általában nyolc és tizenkét éves koruk között magyarázzák el a gyerekeknek, vagy amikor már úgy tűnik, képesek megérteni; a gyermeket legtöbben fiatalok látogatják meg, noha sokszor felnőttek is mennek, újra meg újra. Függetlenül attól, milyen alaposan elmagyarázták nekik a dolgot, a fiatal látogatók mindig megdöbbennek és rosszul lesznek a látványtól. Undort éreznek, noha azt hitték, fölötte állnak az érzésnek. Haragot, felháborodást, tehetetlenséget éreznek minden magyarázat ellenére. Szeretnének segíteni a gyermeken. De semmit sem tehetnek. Ha a gyereket valaki kivinné a napfényre, el arról a szörnyű helyről, ha megmosdatnák, megetetnék és megnyugtatnák, az valóban jó lenne, de ha megtörténne, azon a napon, abban az órában elhervadna és összedőlne Omelasz gazdagsága, szépsége és öröme. Ezek a feltételek. És Omelasz összes lakosának minden jóságát és báját felcserélni erre az egy apró jótéteményre: ezrek boldogságát dobni el egyetlen lény boldogságának lehetőségéért: ez valóságos bűntény lenne. A feltételek szigorúak és megkérdőjelezhetetlenek: egyetlen kedves szót sem szabad a gyerekhez szólni. A fiatalok, miután látták a gyereket és szembesültek evvel a szörnyű ellentmondással, gyakran sírva, vagy könnytelen haraggal mennek haza. Lehet, hogy hetekig vagy évekig is tipródnak azon, amit láttak. De az idő múlásával ráeszmélnek, hogyha a gyereket ki is engednék, nem tudná értékelni szabadságát: kétségtelen, hogy némileg örülne a melegnek, és az ételnek, de sokkal többet nem foghatna fel belőle. Túl fejletlen és visszamaradott ahhoz, hogy igazi örömet érezzen. Túlságosan is régóta él már félelemben, hogy valaha is megszabaduljon tőle. Túlságosan hozzászokott a durvasághoz ahhoz, hogy emberi bánásmódban részesülhessen. És valóban, oly sok idő után, valószínűleg elveszett volna a védelmet nyújtó falak nélkül, a sötét nélkül, melyhez a szeme hozzászokott, és az ürülék nélkül, melyen ülni szokott. A keserű igazságtalanság miatti könnyeik azonban felszáradnak, mikor belátják és megtanulják elfogadni a valóság szörnyű igazságát. Mégis, talán az ő könnyeik és haragjuk, nagylelkűségük próbatétele, és tehetetlenségük elfogadása pompás életük igazi eredete. Az ő boldogságuk nem üres, öntudatlan boldogság. Tudják, hogy akár a gyermek, ők sem szabadok. Ismerik a részvétet. A gyermek létezése, és az ő tudomásuk a létezéséről az, ami építészetüknek fenséget ad, zenéjüknek erőt és tudományuknak alaposságot kölcsönöz. A gyermek miatt kedvesek saját gyermekeikkel. Tudják, ha a nyomorult nem nyöszörögne ott a sötétben, a másik gyerek, a furulyás nem játszhatná édes muzsikáját az első nyári reggel napfényében mikor a fiatal lovasok teljes szépségükben rajthoz sorakoznak. Tehát elhiszik már? Nem valószerűbbek-e így?” (A fordításért köszönet Bart Dánielnek.) A novellával Darryl Cooper történelmi podcastjában találkoztam, és nem ez a történet vége, egy bekezdés még van, amit az adás végén fogok felolvasni. Emlékszem, hogy ahogyan hallgattam a tökéletes Omelasz leírását, egyre inkább elhatalmasodott rajtam az az érzés: valami szörnyűség, valami szörnyű titok van a felszín alatt. A szerző ironikus kiszólása a végén pont erre utal: „Tehát elhiszik már? N
