A történelemben talán néha érvényesül valamiféle karma. VIII. Henrik angol királlyal pl. körülbelül annyira volt nagyvonalú és jóindulatú a történelmi emlékezet, amennyire ő ápolt ugyanilyen viszonyt saját udvartartásával és alattvalóival: kevéssé vagy semennyire. Becsvágya arra ösztökélte, hogy dinasztiaalapító atyját megpróbálja túlszárnyalni, hogy féljék és tiszteljék a nevét angolhon határain innen és túl egyaránt. Hát önmagában a hírnév az biztosan összejött neki, elvégre az angol uralkodók sorában a három legismertebb között biztos ott találja a nevét bármilyen felmérés. Csakhogy az ő reménye az volt, hogy egy újra felemelkedő nagyhatalom hódító lovagkirályaként és az igaz hit nagylelkű védelmezőjeként emlékszik majd reá a hálás utókor, nem pedig úgy, mint züllött, az asszonyait elveszejtő, potrohos zsarnokra. A Tudor-ház uralma nem tartott különösebben sokáig, és kifejezetten pozitívnak sem lehet nevezni az utólagos megítélését. Ami viszont kifejezetten Henrikét illeti, mégis a vérségi előjog volt az, ami a javára érvényesült. Hiszen ha napjainkban egy átlagos férfi bánik úgy a nőkkel az életében, ahogy azt ő tette, nos, valószínűleg gyilkos pszichopata állatnak tekintik majd, és nevét csak a bulvármédia és a true crime weboldalak fogják megőrizni a hivatalos eljárás után. De egy királlyal azért nem bánik ilyen cudarul a sors. Olyan dinasztikus házasságból született, melynek a több évtizedes belviszály és bizonytalanság után a véres harcokban megtizedelt főúri házak közötti kiegyezést kellett jelképeznie az egész ország számára. Erről mi is értekeztünk a 109. adásban, melyben anyja, Yorki Erzsébet és anyai nagyanyja, Woodwille Erzsébet televíziós ábrázolása, tágabb értelemben pedig a Rózsák Háborúja volt a témánk, akárcsak a 105. adásban a nem kevésbé hírhedt III. Richárd kapcsán. Ez a konfliktus, ami az angol emlékezetben hagyományosan mint önsorsrontó nemzeti katasztrófa van elkönyvelve, természetesen nem kínált lehetőségeket arra, hogy az azt megelőző Százéves Háborúban dicstelenül elveszített tengerentúli birtokokat a korona visszaszerezze, így a vezető rétegek csak abban bízhattak, hogy a beköszöntő politikai konszolidáció időszaka majd elhozza a külső problémák rendezését, és a nagyhatalmiságon esett csorba is szépen kiköszörültetik. Henriknek, mint másodszülött fiúnak senki nem tervezett mindebben lapot osztani. Jámborságban és természetesen nőtlenségben töltött papi hivatás volt a ráosztott családi szerep, miközben atyja és bátyja hosszas erőfeszítéssekkel virágoztatják fel újra Albiont. Az már önmagában rossz ómen volt, hogy ez a roppant feladat az ő nyakába szakadt, de voltaképpen többé-kevésbé fel is nőhetett volna ahhoz, ha legalább néhány fordulat előnyösebben alakul az életében. Ám ő végső soron sem szerencsés, sem tehetséges királynak nem bizonyult. Összességében VIII. Henrik életútját bármilyen műfajú ábrázolásban követni kb. olyan, mintha valami katasztrófafilmet nézne az ember, miközben képtelen elfordítani a tekintetét. Uralma így hálás téma, mert a hírnév ihletet is jelent egyben; a különféle feldolgozásokból hosszú lista állítható össze. Mi ezek közül kiválasztottunk egyet, a legszórakoztatóbbnak és legrészletesebbnek tűnőt, a magunk szokásos lusta módján kerekedve így felül a bőség zavarán, hogy kiindulópontot találjunk Henrik és általában a Tudor-dinasztia imidzsének kibeszéléséhez. Ez a TV-sorozat a Tudorok; a címadás valóban nem túl kreatív, annyit viszont korrektül előre sejtet, hogy szerepelnek benne a királyi sarjak is, akik később mindannyian ültek apjuk trónján, ahogy arra fentebb is utaltunk. Négy évad terjedelmű kosztümös drámáról van ugyanis szó (2007-2010), amely az amerikai Showtime csatorna számára készült a kábeltelevíziózás aranykorában, amikor nem léteztek streaming szolgáltatások, és DVD-ket vásárolni/kölcsönözni is szokás volt még. Jó szórakozást!
