2026. június elsején (a Szabadság 49. napján) a Majomavízben vendége Weiner Sennyey Tibor (WST) egri születésű, szentendrei költő-méhész, akinek már tizenhat könyve jelent meg A versek mellett drámái, novellái, esszéi ismertek. Monográfiát írt Weöres Sándorról és Hamvas Béláról. Feltárta Békássy Ferenc, a Cambridge-ben tanult, 1915-ben elesett huszár-költő életét, akinek egyetemi évfolyamtársai voltak Bertrand Russell, Ludwig Wittgenstein, Virginia Woolf és John Maynard Keynes. WST kísérletező, neoavantgárd formákban megtestesülő költészetére jellemző a természetközeli, transzcendens megközelítés. A panteizmus időtlen bölcsességét hirdeti. Néhány versének elolvasása után olyan időtlen nyugodtság száll meg minket, hogy többünknek a Csendes barát c. Enyedi Ildikó-film jut eszébe. https://www.facebook.com/weinersennyeytibor/?locale=hu_HU A bunki Úgy indult, hogy kellett építeni egy bunkit, valahova el kellett bújni é s ezt a rejtekhelyet fel kellett építeni. Volt ebben valami végzetes szükségszerűség, vagy csak egészen egyszerűen nem tehettünk mást. Összegyűjtöttük a sok kidobott deszkát, szereztünk kalapácsokat és görbe szögeket. Foltos melegitőink zsebei megteltek szerszámos kamrákat járva, pincékben és padlásokban kutakodva, mintha tudtuk volna, mit építünk, mit akarunk, pedig csak annyit suttogtunk egymásnak, hogy „Bunki. Fel kell épitenünk a bunkit.” Valamit, ahova el lehet bújni, a rejtekhelyet. Aztán kiszemeltük az öreg kihalt diófát, a góré mellett, hosszas vita és tűnődés után meghatároztuk a kukoricagóré és a málnás közötti tenyérnyi helyen félreeső kis pontot a kert sűrűjében, majd az összegyűjtött rozoga deszkákat, zsebekben felhalmozott maréknyi szegeket mindannyian odahordtuk. Voltunk vagy négyen-öten, nyolc-tíz évesek és nem készítettünk tervrajzokat, éppen csak megbeszéltük, hogy hol legyen az ajtó , hogy mekkora legyen, hogy mindannyian beférjünk, hogy egy ilyen bunkinak, egy ilyen tökéletes rejtekhelynek láthatatlannak kell lennie, de minden támadást ki kell bírnia, éppen ezért csukható ablakainak kell lennie és belülről zárható ajtajának, és erősnek, hiszen össze nem omolhat. Otthonosnak és tűzhellyel felszereltnek, hogy kibírjunk benne akár egy telet. Nem mintha valaha a bunkiban kellett volna áttelelnünk és emlékeim szerint kéményről sem gondoskodtunk, szóval egyszer, amikor végül tüzet raktunk benne, majdnem mindannyian megfulladtunk, igaz, legalább fel nem gyulladtunk, de valamiért az, hogy legyen egy tűzhely, ami meleget ad és amin főzni lehet - holott nyár volt, holott nyolc-tíz éves kölyökként egyikünk sem főzött soha semmit -, kell egy bunki, egy tökéletes rejtekhely anélkül, hogy ki ne jelölnénk benne a tűz helyét, amit biztonsági okokból legalább téglákkal körberaktunk. Majd a diófát, azt a gyönyörű , öreg és áldott diófát használva tengelyként és a górét, azt a csodálatos, ősi és szent épületet támasztékként, minden tervrajz nélkül, csak a belső elképzelést követve: felépítettük a bunkit, a tökéletes rejtekhelyet, törött deszkákat és rozsdás szegeket az utca minden pontjáról összegyűjtve, a fél nyarat végig kalapálva, csenevész, de szorgos kis kezeink ujjaira többször is jó nagyokat rávágva. Aztán, amikor végre úgy tűnt, hogy elkészültünk, akkor megint szétszedtük és újra építettük, talán mert maga az építés volt a lényeg. Nyár végére végleges formáját elnyerte a bunki, nyitható ablakokkal és belülről zárható ajtóval, tűzhellyel és a tűzhely köré épített kispadokkal, tetőtérrel és a tetőtérbe felvezető létrával, kilátóval és a kilátóban elrejtett távcsővel, és a távcsőben megbúvó messzeséggel. Valamiért fel kellett építenünk mindezt, nyolc-tíz évesen bunkit kellett épitenünk, a tökéletes rejtekhelyet. Valami elől el akartunk bújni és volt valami, amitől csak a bunki védhetett meg. Éreztük, hogy van kint valami, ami elől el kell rejtőznünk. Sejtettük, hogy van valamink, amit meg kell védenünk és fogalmam sincs, hogy honnan, de tudtuk, hogy a világ legbiztonságosabb helye, csak egy bunki lehet. Arra persze egyikünk sem számított, hogy azzal szemben, ami következett ennyire védtelenek vagyunk, mert a bunki egyszer csak elképesztően kicsi lett, mert megnőnek a kezeink, lábaink megnyúltak és különös helyeken szőrösödni kezdtünk és nem is nagyon akartunk elbújni már. Bár, bevallom, én még rábeszéltem a szomszéd kislányt, hogy nézze meg velem a bunkit belülről kettesben, de ez már inkább csintalanság volt és amúgy sem örültek neki a többiek, hogy a bunkiba, a mi bunkikba egy lányt viszek. Mentségemre legyen mondva, hogy ez csak egyszer, legfeljebb kétszer fordult elő és aztán amúgy is inkább bulikba és nem a bunkiba kezdtünk járni, meg a világ különböző pontjaira és a bunkit, gyermekkorunk nyolc-tíz éves szegletén, a tökéletes rejtekhelyet ami elkerülhetetlenül bekövetkezett, hogy felnőttünk, tanultunk, dolgoztunk, pénzt kerestünk és költöttünk, szerettünk és volt hogy gyűlöltünk, hibát-hibára halmoztunk és talán volt néhány jó cselekedetünk, családot alapítottunk és házat építettünk, ilyen különösen nagyok lettünk és már amúgy sem fértünk volna be a bunkiba, régi rejtekhelyünkbe, amit elfelejtettünk. Mígnem egy téli éjszakán, fel nem ébredtem és eszembe nem jutott ez a bunki; hogy vajon most hol lehet ez a bunki? Hol van a tökéletes rejtekhely? Hova máshova építhettük fel a bunkit, mint legbévül, hogy megőrizzünk valami igazán értékeset.
