Kresztyankó Annamária tíz éven át figyelte testközelből három magyarországi cigány közösség gyerekeit és családjait: hogyan szólnak egy magzathoz, hogyan ugratják egymást a fiúk, hogyan lesz a kedvességből női, a vagányságból férfi erény, hogyan beszélünk másként a konyhában, az osztályteremben, a buszon vagy az orvosnál. És közben lassan kiderül valami zavarba ejtő: amit az egyik világ udvariatlanságnak, hangosságnak vagy nyelvi hiánynak hall, az a másikban lehet humor, otthonosság, erő vagy pusztán a dolgok természetes rendje. Minden mondatban ott van valami abból, honnan jövünk, kik között tanultunk megszólalni, kitől várunk elismerést, és kitől tartunk. Az iskola különös hely ebből a szempontból és félelmetessé is tud válni, mert egyszerre ígéri, hogy új nyelveket ad a gyereknek a világhoz, és kockáztatja, hogy közben leértékeli azt, amelyet már otthonról magával hozott. A gyerekek pedig mindezt még le is rajzolják. A szép beszéd a fejbe kerül, a düh a gyomorba, a kedvesség a szívhez. És amikor arra kérik őket, rajzolják le azt a szobát, ahol majd felnőttként élni szeretnének, néha alig változik valami a jelenhez képest. Annamária kutatása arra figyelmeztet, hogy talán nem az a legfontosabb kérdés, hogyan tanítjuk meg a gyereket „szépen beszélni”, hanem az, hogy megtanulunk-e elég pontosan hallgatni ahhoz, hogy észrevegyük: ugyanaz a mondat lehet sértés vagy tréfa, erőfitogtatás vagy szeretet – attól függően, hogy milyen világban hangzik el. Talán egy jó iskola éppen ott kezdődik, ahol ezeket a világokat nem egymás ellen, hanem egymás számára próbáljuk lefordítani. Kresztyankó Annamária kutatóként a nyelvi szocializációval foglalkozik, gyakorló középiskolai tanár, aki a nyelvi egyenlőtlenségek, a beszédmód és az identitás kapcsolatának területét vizsgálja. A magyarországi cigány gyerekek és családok nyelvhasználatának feltérképezése során azokra az ütközési pontokra és konfliktusokra koncentrált, amelyek az otthon elsajátított kommunikációs gyakorlatok és az iskolai nyelvi normák eltéréséből fakadnak. Saját kutatási módszerként dolgozta tovább a szociokulturális nyelvi portfóliót, amely rajzok, beszélgetések és önreflexió segítségével teszi láthatóvá, hogyan gondolkodnak a gyerekek saját beszédmódjaikról és identitásukról. Kutatói szemléletére jellemző, hogy a nyelvi különbségeket nem hiányként vagy „deficitként”, hanem eltérő szocializációs mintázatokként igyekszik értelmezni. Tízéves terepmunkájának eredményeit A szocializáció nyelvi különbségei – Beszédmód és identitás cigány közösségekben című kötetében foglalta össze, amely egyszerre szól a nyelvről, az iskolai sikerességről, a nemi szerepek kialakulásáról és a társadalmi egyenlőtlenségek mindennapi tapasztalatáról. A beszélgetésben említett könyvek: Kresztyankó Annamária: A szocializáció nyelvi különbségei – Beszédmód és identitás cigány közösségekben Erdős Virág: Eltérő tartalom
