"Mindenkitől megkaptam a zöld utat, csak magamnak nem tudtam megadni. Soha nem látszott rajtam a legnagyobb fájdalmamban sem, hogy nem vagyok jól. Azt vártam magamtól, hogy feldolgozzam az első kisfiam halálát. Most már tudom, hogy nem feldolgoznom kell, hanem beépíteni az életembe. Az öngondoskodás nem egy luxus, hanem egy kiindulópontja annak hogy hogyan zajlik a napod, a heted, az éved, az életed. Ma már nem csak azért akarok jól lenni, hogy a családom jól legyen, ma már magam miatt is merek jól lenni. Ez hatalmas változás. Az emberi agy képes arra, hogy magadat húzod le. Van egy képed arról, hogy ki mit gondol, és a valóság köszönőviszonyban sincs ezzel. Bíznunk kell a testünkben és merjünk segítséget kérni." Egy igazán szerethető, megindító és mélyen elgondolkodtató beszélgetés. Patakfalvi Réka nemcsak megnyílik, hanem megtisztelő módon kitárja a lelkét, és abban a ritka pillanatban részesít, amikor valaki nemcsak mesél az útjáról, hanem közben fényt gyújt mások számára is. Ő az a típusú ember, akire nehéz máshogy gondolni, mint azt mondani: küldetése van. Mintha egy láthatatlan erő kísérné, amelynek célja nem más, mint hogy szelíden, de mélyen hasson – és közben emlékeztessen arra, hogy az élet nem mindig igazságos, de mi akkor is választhatjuk a gyógyulást. A beszélgetésünkben szó esik gyászról, kiégésről, összeomlásról és újrakezdésről, a látszat és a valóság közötti különbségről, az öngondoskodás fontosságáról, az önmagunkhoz visszavezető útról, és arról, hogyan lehet pokoli kihívásokat élhetővé szeretni. Réka szavai megrendítőek és felszabadítóak. Nemcsak saját magáért, hanem mindannyiunkért beszél. Mert amikor valaki ilyen őszintén vállalja megélt törékenységét, abból mások erőt meríthetnek. Ha el kellene képzelnünk közöttünk élő angyalokat, ő volna az első, aki eszembe jut. Hálás vagyok neki minden szóért és együtt töltött pillanatért.
